Állt a lány a szikla peremén és persze most is csak rá gondolt a nagy Ő-re, ki rabul ejtette szívét...Nem szeretett ő soha mást csak egyetlent, a fiú jelentette neki az életet és az álmait! Csak egyetlent szeretett és gondolta ez így lesz amíg él! De a fiú elhagyta őt egy másikért! Elment messze csak rótta az utakat a lányt pedig magára hagyta a bánattal mely elemésztette! Csak idő kérdése volt mikor történik vele valami ami arra készteti h belevesse magát a mélybe! Nem volt már az egyetlen sem a világegyetem! Elveszett minden mi éltette nem voltak vágyai és tovatüntek az álmai! Aznap reggel is sírva kelt mert tudta ebben az életben örömöt már nem lel! Mindenki elhagyta és senki sem felelt! Bement a fürdőbe, h lemossa könnyeit és új napra virradva olvasa könyveit! A kis szekrényből egy pengét halászott elő, s puha alkarjából vér hömpölygött alá! Nem akart ő meghalni csak enyhíteni fájdalmán mely a hiányt égette szívébe! Vérét letörölte, a melegség elöntötte s máris boldogabb volt! A nap első sugarainál megkapta az áhított levelet. Nevére címezve várta már Erre vágyott régóta most mégsem örült! Az illat baljóslatú volt és érezte amint a negatív ionok szabadságra törnek és áramlanak csak a szobában! Felbontotta gondolta "légy erős!" de mi benne állt megrendítően velős! Szeme elhomályosult s könnyei végig folytak arcán elfeledett mindent emberi voltán! Üvöltött és zokgva átkozta az eget "mért vetted el az én egyetlenemet?" Kiszaladt a házból egészen a tengerig, elhatározta "most aztán felszállok az egekig!" "Nem állíthat meg senki csak a menny kapujában hol ott vársz majd rám szádon bűntudat és égetve suttogod szeretlek az éjnek mámorán!" Elképzelte ahogy könnyű csókot lehel ajkára, átöleli és megnyugtatja: "Sosem hagylak többé magadra!" Szinte már látta maga előtt a jelenetet, hallotta mint suttog fülébe izgató feleletet! Ekkor elhatározta megteszi a fiút túlságosan is szereti! Nem lesz ő már mással boldog Ő volt az egyetlen a világegyetem! Száján utóljára e szavakkal búcsúzott: "Szeretlek EGYETLEN"-majd felocsúdott! Kiálltás hangzik jönnek már nem halogathatom: "az időm ár!" Szívét s lelkét már rég megölte a fájdalom jöjj hát szép halál a testem is átadom! Szikla szirten nem nő virág füvet tépett legyen mi elkíséri útjára! Lenézett a mélybe, tekintete a távolba tévedt! Suttogta: "Érted kedvesem, érted!" s átadta magát a tengeri szélnek. Pár perc volt csupán míg szenvedett talán. Teste lesüllyedt a mélybe, de lelke már tartott a fénybe! Ím a mennyek kapujában ott várta ő tárt karokkal s kézenfogva léptek egy új világképbe hol boldogok voltak az örökké valóságig!